Kobrablog

Sokat hallani mostanság a filozófia egy furcsa és új keletű irányzatáról: a tasizmusról, mely nem összekeverendő F betűvel kezdődő névrokonával. Sokan ezt az életmódot - ha úgy tetszik szubkultúrát - kialakítójáról, a meleg erotikus filmgyártás koronázott rendezőjéről ítélik meg. Sokkal jobban tennék pedig, ha elvonatkoztatnának Papp Tas személyétől, és gondtalanul élveznék a szemlélet adta előnyöket.

Az előző cikkekben láthattuk, hogy a párválasztásban fontos szerepe van a fizikai vonzerőnek. A férfiak agya szinte kizárólagosan a vizuális alapon választ, míg a nőknél inkább csak rövid távú preferenciáikat illetően illetve az udvarlás első fázisaiban mérvadó a megjelenés.

De akkor hogy lehet csak az szép, ami érdek nélkül tetszik?! Mielőtt belemennénk a Papp Tasi filozófia útvesztőibe kérdésünket tegyük fel inkább a következő képen: Mi számít vonzó fizikai kinézetnek?

A természetes kiválasztás annyi mindenre szelektálta az emberi elmét, hogy nem fogunk meglepődni, hogy létezik úgymond „objektív szépség”. Ezt én olyan külső jegyek (fenotípusok) halmazának definiálom, melyet a világon élő emberek túlnyomó többsége vonzónak talál.

Teljességgel érthetetlen, hogy 2011-ben vannak még emberek, akik képesek jegyet venni a Madách színház bármely előadására. Ez körülbelül olyan, mintha az ember bunkóval kezdene galambra vadászni, pusztán azért, mert éhes: egyrészt a galamb nem finom, másrészt kulturált ember nem vadászik bunkóval. A komolytalan tartalmat kínáló színház, a gagyi vígjátékok ideje lejárt, a beszélgetős és valóságshow-kat pedig jobb meghagyni a proletariátus szórakozási formájának.

A semmilyen energiát nem igénylő szórakozás iránti vágy viszont teljességgel helyénvaló: aki nem szeret agyatlanul a képernyőre bámulni, az hazudik vagy szabadbölcsész.

A sitcom az értelmes ember számára elérhető könnyed szórakozás egyik legjobb formája.

A modern sitcom, avagy szituációs komédia közös élettérben élő emberek mindennapjait mutatja be, lehetőleg minél több poént sűrítve a filmnél rövidebb (általában 20 perces) részekbe. Arisztophanész és Plautus óta fejlődött annyit a világ, hogy az elmaradottaknak televíziója, a szerencsésebbeknek pedig internet-hozzáférése legyen, így a mai sitcomok évadokon át ívelnek, és terjedelmüknek egyetlen kapitalista találmány szab gátat: a nézettség. Hatalmas előnye a szórakoztató színházakkal szemben a sitcomok világának, hogy lelketlen producerek és profitorientált TV-csatornaigazgatók engedik képernyőre és küldik őket a süllyesztőbe, így a sznobéria önmagában nem elegendő a fennmaradáshoz.

Ami a sitcomot a konkurens teljes estés vígjátékok fölé emeli, az a végtelen hosszúságuk, hiszen a sitcomok íróinak nem kell minden rész elején negyedórát arra szánniuk, hogy bemutassák a szereplőket, különös tekintettel azok jellemvonásaira, hanem már kész (és szerencsés esetben összetett jellemű) karakterekkel dolgozhatnak, és arra koncentrálhatnak, amire mindenki kíváncsi: a lehető legütősebb poénok gyártására. A sitcom műfaja ráadásul kiválóan alkalmas azon kellemes érzés felkeltésére, amit az ismert és megszokott környezet vált ki az emberből, ugyanazon okból, amiért a kisgyerek is ezerszer akarja ugyanazt a játékot játszani.

A sitcomok világa – eltérően a mozifilmekétől – napjainkban éli fénykorát. Mint az a következő bejegyzésből is ki fog derülni, a legjobb sitcomok többnyire a 2000-es években indultak, és jelentős részük még mindig fut az amerikai tévékben.

Az a sztereotípia tehát, hogy a sitcom agyatlan szórakozás lenne, teljes mértékben helytálló. Éppúgy agyatlan szórakozás, mint a szex, az evés vagy az alkoholfogyasztás: az ösztönök helyénvaló kiélése, ami az ember mindennapját képezi az ősidők óta, és még fogja is egy jó ideig.

Megint felcsaptam a nagy zöld könyvet – itt kivételesen nem a M.A.G.U.S. első törvénykönyvére gondolok – és átfutottam pár dolgot az udvarlással kapcsolatban.

Az udvarlás a párválasztás egy elengedhetetlen lépése, melyet sokan inkább romantikus élményként élnek meg, mint egyezkedési folyamatnak. Egyszerűen fogalmazva pedig a folyamat során mindkét fél meg akar győződni róla, hogy céljainak megfelelő kapcsolatot létesít. Ez lehet egy rövid távú ismeretség, mely bizonyos fizikai műveletekre korlátozódik, de lehet hosszan tartó párkapcsolat, mely keretein belül akár utódnevelésre is sor kerülhet.

Az egyezkedés első fázisa a bemutatkozás. A közvetlen kapcsolatfelvétel előtti viselkedés a nonverbális kommunikációra épít, melyre kiváló példa a szemkontaktus, mosoly. Ezekkel a gesztusokkal keltik fel magukra, illetve egymásra a figyelmet az emberek, hogy elkezdődhessen az önreklámozás. Mindkét fél ilyenkor előnyös fizikai tulajdonságaira helyezi a hangsúlyt. Bárki megfigyelheti, hogy a nők “bulizni” jellemzően olyan ruhában mennek, ami a mellükre tereli a “pasik” tekintetét, míg a férfiak általában izomzatuk, fizikumuk, előnyös külső jegyeik bemutatására törekednek.

Annyi tévhit és hamis feltételezés létezik a párválasztási preferenciákat illetően, hogy nap, mint nap újramagyarázni a random ismerősöknek miért van az a csaj, akit ők akarnak lefűzni mással elég fárasztó. Továbbá sokakból hiányzik a lexikális tudás egy párkapcsolat okainak analitikus feltárásához. Szerencsére a kobrablogon nem alszanak az ügyeletes megmondó emberek és megint szerencsére mi nem csak a szánkat jártatjuk, hanem előkaptuk a nagylexikont és a tudomány mai tényállása alapján mondjuk meg a nagytutit, ahelyett, hogy a hegyen elmélkednénk egy sörrel.

A nárcisztikus személyiségzavar létező rendellenesség, amely a beteg önmaga iránt érzett erőteljes szégyen- és elégedetlenségérzetéből táplálkozik.

(Képünk illusztráció.)

Annak érdekében, hogy a betegek megbirkózzanak szégyenérzetükkel, védekezésként saját érzéseik másokra való kivetítését, az ellentámadást, mások okolását használják, illetve mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák maguknak különleges mivoltukat.

A nárcisztikus embereket általában kora gyermekkorukban éri a sérülés, mely az egészséges énkép kialakulását gátolja. Valószínűleg azt éreztették velük, bármit is tesznek, nem elég jók, alkalmatlanok.

A nárcisztikus düh

Ezek a korai tapasztalatok okozzák a "nárcisztikus szégyenérzet" kialakulását mely a "nárcisztikus düh" kiváltója, valahányszor úgy érzik, hogy nem tisztelik őket eléggé, vagy valaki viselkedése rossz fényt vet rájuk, s ezzel felszakítja a régi sebeket.

Bárminemű kritikára, tiszteletlenségre túlérzékenyen, időnként dühkitöréssel reagálnak. Leginkább azok lesznek ezeknek a kitöréseknek a szenvedő alanyai, akik a legközelebb állnak hozzájuk, együtt élnek velük, hiszen a nárcisztikus személy mindenkitől, de leginkább tőlük várja el mindazt a szeretetet, melyet gyerekkorában nem kapott meg. Házastársukkal, gyermekeikkel elhitetik, hogy nem elég jók, értéktelenek, így vetítve a körülöttük lévőkre saját érzéseiket.

Amsterdam egyáltalán nem olyan, mint elsőre gondolnánk. Én úgy képzeltem, hogy a Bob Marley-k egy főre jutó aránya nagyobb, nem pedig a turistáké. Szintén meglepett, hogy a kapualjakban nemcsak, hogy nem a vörös lámpák és coffee shopok váltották egymást, de ezekből viszonylag keveset találni. Mint kiderült, a holland populáció egyik felét alapból hidegen hagyják a drogok, a másik fele pedig már rég kinőtt belőlük. Szóval míg a külföldiek a fű témán pörögnek, a hollandok nyugodtan kortyolgatják a hideg apátsági sört. A város egyébként nagyon szép. A házak szűkek, színesek és ferdék. Sok a csatorna, a hajó és a biciklis. Egyszer mindenképp érdemes ellátogatni! De hogy is kezdjük a látogatást?!

A züllött nők mindig is a fotográfusok kedvelt célpontját alkották, ez a kép azonban olyan elementáris erővel hat ma is a szemlélőre, hogy egy pillanat alatt elfeledünk mindent, amit korábban a témáról gondoltunk. A mély és elmosódott tónus, az elidegenítést szolgáló rideg és telefirkált vonatbelső mind eltörpül a szereplők megkapó testbeszédéhez képest. A bal oldali alak arcán olyan mélyen átélt undor tükröződik, a jobb oldali nő pedig olyan lemondóan szívja cigarettáját, hogy nem lehet kétségünk: "hőseink" már réges-régen lemondtak az életről. A fotós akarva-akaratlanul is felteszi a kérdést: Vajon megéri-e ezt az életformát választani? Megéri-e két végéről égetni a gyertyát, majd tizen-egynéhány évesen teljes kiábrándultsággal szemlélni a világot? Választ természetesen nem kapunk, annyit azonban elmondhatunk: a kép örök tanulságul szolgál az önpusztító életmóddal, valamint fiatalkori alkohol- és drogfogyasztással szembesülőknek.

A csendélet a művészi önkifejezés egyik meghatározó formája, amely alkalmas arra, hogy az alkotó lelkének minden rezdülését megismertesse a szemlélővel. A kép jól láthatóan elutasítja Cézanne pompázatos színhasználatát és Van Gogh szürrealizmusát, helyette inkább a hétköznapi élet témaköréből meríti művésziségét.

A kép egy iskolai jelenet idéz meg erős szimbolizmusával: szinte magunk előtt látjuk a táska által megtestesített fiút, amint szomorúan áll egymagában, és nap mint nap kénytelen végigszenvedni a merev oktatási rendszer által rákényszerített borzalmas rutint. Szintén mellbevágóan kifejező a szemetesvödör és a vécépapír használata, amelyek a fiú elrontott életének szívfacsaró vetületei. A többi tárgy fölé emelkedő virágok egyszerre jelenítik meg a fiatalságot és – mivel két virágot láthatunk a képen - a szerelmet, amit a fiú minden bizonyára éjt nappallá téve keres.

Hihetetlen, hogy a műalkotás személyes jelenlét nélkül is mennyit el tud mondani nekünk a művészet egyik örök vizsgálódási tárgyáról, a szerencsétlen kisgyermekről, akiből megannyit láthatunk az utcán, és gyakran nem is sejtjük, milyen mély fájdalmat kell átélnie mindennapjai során.

 A Kobrablog újraindított sorozatának első darabja a férfias küzdelmek koronázatlan királyának, a kisujjharcnak állít emléket. Amint az a képre pillantva szembeötlő, a kisujjharc jellemzően a pubertáskorú fiúk kedvelt sportja, és lényege, hogy a küzdő felek összekulcsolják öklüket, majd kisujjukkal megpróbálják megérinteni a másikat. A kisujjharcban nagy szerepet kap a leleményesség, a piszkos trükkök megfelelő alkalmazása, de a küzdő feleknek kitartásra és természetesen fizikai erőre is szüksége van.

Az alkotás bár felhasználja a sportképek tipikus zsánereit, egyszersmind túl is lép rajtuk, a küzdő fiatalokat kiemeli a sablonos kontextusból, és a jó és rossz örök idők óta vívott harcának szimbólumává fokozza versengésüket. Figyeljük meg a – természetesen fekete öltözéket viselő - jobb oldali alak gonosz vigyorát, szemeinek elvakult csillogását: nem lehet kérdéses, hogy magával az ördöggel állunk szemben! A bal oldali alak szemüvege nyilvánvalóan a Jó hétköznapiságát jeleníti meg, ahogyan nagy nehezen hárítani igyekszik a Rossz aljas támadásait. A háttérben az elméleti tudományok fejedelme, a matematika területéről vett példát olvashatunk.

Értelmezhetjük tehát úgy a képet, hogy a Jó és a Rossz az univerzum uralmáért szállt harcba? Esetleg a Jó egyfajta modern Prométheuszként küzd a mohón állított tudás megszerzéséért?

A valaha forgatott 15 legnagyobb magyar filmmel kapcsolatban is érvényesek a 100-as listánál leírtak. Azért 15, mert ennyi film ütötte meg a korábban már többször használt mércét, amelyből a Kobrablog jottányit sem hajlandó engedni.

Íme, a lista:

15. Szerelmesfilm (1970)

Szabó István az egyetlen olyan magyar rendező, aki a nemzetközi listánkon is képviselteti magát, és ez már önmagában is nagy szó. A három, Bálint András főszereplésével készült korai filmje közül ez a leggyengébb, de még így is megkérdőjelezhetetlen helye van a legnagyobb magyar filmek között. A szerelem legnagyobb ellenségei a külső körülmények, és ez fokozottan igaz volt a 60-as évekre, amely a szép és csapongó történet hátterét szolgáltatja.

14. A tizedes meg a többiek (1965)

A jég hátán is megélő magyarokról olvasni és filmet nézni egyaránt megéri, utóbbihoz pedig jobbat nehezen választhatnánk Keleti Márton filmjénél. Major Tamás kimért komornyikként, Sinkovits hadiszökevényként húzza meg magát a világháború utolsó heteiben. Annyi sokszor idézett mondat hangzik el közben, hogy az ember hajlamos elfelejtkezni a film legnagyobb erényéről, márpedig ennyire vicces háborús filmet nem gyakran látni.

Ad man: OBI

Ebből a videóból kiderül, hogy a németek nem csak jó autókat csinálnak, de a reklámok terén sem feltétlenül utolsók! Az OBI videójában egy igazi klasszikust dolgoz fel vicces szöveggel és modern szitkomos vágástechnikával.

A lényeg egy szóban, hogy vicces. Talán a mai fiataloknak nem annyira, mint egy Mr. T-s snickers reklám, de az Obi nem is nekik akar eladni, hanem egy idősebb réteget céloz meg, akik között pedig nincs olyan, aki ne szeretné a We Will Rock You-t.

Nehéz A Konyháról klasszikus értelemben vett étteremkritikát írni, mert a többi (magyarországi) étteremtől éppen az különbözteti meg, hogy itt nincsen étlap. Pontosabban van, de az a levesekre, előételekre és a desszertekre korlátozódik. A főételnél mindössze a húsok és halak felsorolását találjuk, fantáziánk pedig szabadon szárnyalhat a mártások, raguk, feltétek és elkészítési módok tekintetében. Aki viszont ilyen, szerénynek cseppet sem nevezhető nevet ad az éttermének, annak bizony főznie rettenetesen kell tudnia.

Az első meglepetés akkor éri a vendéget, amikor rájön: fantáziája vaskövetkezetességgel hagyja cserben, és kénytelen a pincér (vagy a gyakran kilátogató szakács) egyébként bőséggel osztott tanácsaira hagyatkozni. Ne ringassuk tehát magunkat tévhitbe, nagyjából úgyis azt fogjuk rendelni, amit a pincér ajánl nekünk, és ő nagyon is tudatosan fog minket az éppen készleten lévő ritkább gyümölcsök és társai felé terelgetni. Fontos, hogy olyan ételt rendeljünk, amit máskor nem vagy csak nagyon ritkán eszünk, hiszen főzőtudásban és kiváló alapanyagokban nincs hiány, a szakács tényleg szinte bármit meg tud csinálni.

Az előző cikkemből kiderült, senki nem szeretheti a whiskey-t. Ha ezek után valaki mégis beleásná magát az angol szász égetett szesz rejtelmeibe, olvasson tovább. De ne felejtse el, hogy a whisky olyan, mint a boksz: amikor elkezdi az ember, többnyire csak a fájdalmas és drága. Hiszen ahhoz, hogy az valaki élvezni tudjon egy igazán jó whiskey-t végig kell, hogy szenvedje magát a ranglétrán.

Ha most ismerkedsz a whiskyvel az első, amit tudnod kell, a Johnny Red nem whiskey. Ne igyál olyat sose. Még akkor se, ha kólával kérnéd! A belépő szintű árkategóriában (800 Forint per 4cl alatt) három whisky jöhet szóba, ami ma Magyarországon szinte minden helyen kapható:

Ballentines, Jim Beam és Jameson.

A három márka lefedi az alap whisky típusokat sorrendben: Skót, Amerikai (azaz Bourbon) és Ír (az igazi). Miután ezeket végig kóstoltuk, lehetőleg az este elején, már lesz egy alapvető elképzelésünk melyik íz világban érdemes tovább gondolkozni.

Ki ne emlékezne 2003 szilveszterére? Nem tudom, kinek vannak meg a képek, és kinek nincsenek, de a biztonság kedvéért itt egy best of:

Egy ilyen lista összeállításánál az első felmerülő kérdés, hogy pontosan mi is számít új hullámnak. Anélkül, hogy az ilyen jellegű definícióknak különösebb jelentőséget tulajdonítanánk, annyit kijelenthetünk, hogy a 80-as évek elején Magyarországon is megjelent egy, az addigi zenei áramlatokkal szembeforduló, a szocialista kultúrpolitika által a tűrt, illetve a tiltott kategóriába sorolt zenei irányzat. Az új hullám természetesen az egységnek legfeljebb halvány jeleit mutatta sem a zenei alapok, sem pedig a világról alkotott elképzelések terén. A forradalmi hevület, a függetlenség (ami akkoriban nagyobb szó volt, mint manapság) és a rendszerrel szembeni ellenérzések azonban mindenképpen megkülönböztetik a kor egyéb irányzataitól. 

Nehezen elvitatható szépsége a magyar új hullámnak, hogy átlátható számú produkció született, amelyet mai napig élő kultusz övez. Ez utóbbi életben tartását alighanem az is segíti, hogy az új hullám amilyen gyorsan berobbant, olyan gyorsan távozott is a köztudatból, és nem maradt utána más, mint jó néhány rossz és kevesebb elfogadható minőségű felvétel. Meg persze a legenda, ami örökké él.

Listánk nem követi azt az elvet, hogy minden jó zenekarnak be kell kerülnie egy-egy számmal, mert különben a készítő nem tűnik elég kiműveltnek az adott témában.

Következzen tehát a magyar új hullám tizenöt legnagyszerűbb produkciója!

      15. Sziámi – Boldog–boldogtalan

Müller Péter Sziámi már ifjúkorában sem tartozott a szerethető arcok közé, a Sziámiért azonban kijár neki a dicséret. Az URH-ban még sikerült nála tehetségesebb embereket befenyítenie, itt viszont bátran kiélhette ellenkulturális hajlamait. Viszont legalább nem tagadta le, hogy a világ közepét hol kell keresni.

Az erőszak a hétköznapok természetes velejárója. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a legkülönbözőbb helyeken, helyzetekben figyelhető meg elszabadulása, miképpen az alábbi fotósorozat is példázza.

A fenti interakciót a vesémen kívül az órám is bánta. A jobb alsó sarkot uraló emberi vér igen meghökkentő hatású.

Mostantól bizonytalan időközönként magamra veszem Don Draper zakóját, és egy új sorozatban kritizálom a reklámvilágot. A szórólapoktól a Superbowl szüneteiig minden nemű reklámot és marketinget megosztunk veletek, amiről úgy gondoljuk, valamiért érdemes közzé tenni.

Igen tudjuk, hogy a reklámok általában elég jól közzé vannak téve, így egy kis hozzáadott értékként műértő szakmai elemzéssel is szolgálunk majd.  Kezdjük is egyből az alapokkal.

Először is, ha érdekelnek a reklámok, ne menj a Heller Farkas Marketing és Kommunikáció szakára, hanem olvasd a kobrablogot...

Komolyra fordítva a szót: Mi is az a márketing? Azon kívül, hogy egy gonosz dolog, ami manipulálja az embereket, információ. Figyelemfelkeltés és kommunikáció. Ha úgy tetszik, egy hangos VEDD MEG! üvöltés, de lehet egy meztelen nő is.

Figyeljük meg a lenti sorban térdelő, igen illuminált szőke hölgyet, amint barátai körülölelik, egyszersmind segítve őt a kényes egyensúly megtalálásában! A néző szempontjából jobb oldalán található hölgy minden bizonnyal igen bánatos jobb kezének részleges elveszítése miatt. Különösen érdekes a hölgy bal oldalán térdeplő férfi igen vonzó arckifejezése. Az alsó sor bal szélén guggoló alak vélhetően éppen szükségletét végzi, mégis tökéletesen felveszi a szemkontaktust a szemlélővel.

A felső sor bal szélső alakja minden bizonnyal a reggie megszállottja, így kézmozdulatának üzenete nem is lehet más: csak lazán! Tőle kettővel jobbra a társaság retardált tagja tátott szájjal bámul a külvilágra, ő bizonyára nem sokat fog fel a szituációból. Dicséretes azonban, hogy a társaság így is tagjai közé fogadta! A kettővel jobbra álló alak kedvence szinte biztosan Camus és Sartre, és metakommunikációjával vagy a Közönyt, vagy Az Undort kívánja megidézni. Jobb oldalán Aphrodité libben elő, aki egy sportolót tart foglyaként bal kezével.

A háttérben boszorkányok végeznek különböző, a feketemágia legsötétebb irányzatához tartozó okkult tevékenységet. Vajon a retardált fiú állapotáról is ők tehetnek? Netán ők idézték meg Aphroditét? Esetleg az egész társaságot ők varázsolták el? Azt természetesen nem gondolhatjuk, hogy ennyi furcsa alakot a véletlen hozott össze.

Régóta közismert, hogy a tudatos vásárló nem a sarki közértben intézi a nagybevásárlásait. Az azonban kevésbé elterjedt tény, hogy a nagybevásárlásokért nem kell a városszéli Tescóba vagy más, hasonlóan zülött intézménybe elzarándokolni, hiszen erre van egy közelebbi és szinte minden szempontból alkalmasabb hely: az Aldi.

Az Aldi üzletfilozófiája elég egyszerű: (szinte) mindenből egyféle van, és az olcsó és jó. Igen, a teszkós párizsi biztosan olcsóbb egy kicsit, mint az aldis, de a minőségük össze sem hasonlítható. Az Aldi ráadásul így megkímél a létező legnagyobb időpocsékolástól: attól, amikor az ember áll a pult mellett, és azon agyal, hogy a nyolcféle mirelit kukoricából melyiket vegye. Egy fajta van, ha kukoricát akarsz enni, azt eszed, és kész. Az Aldi csak néhány dologból árul nem sajátmárkásat (pl. túrórudi, Haribo), a többiből viszont középkategória feletti minőséget hoz. Egy kis odafigyeléssel húsz perc alatt le lehet zavarni egy nagybevásárlást - hiszen az üzlet mérete a töredéke a kisebbségi komplexus konkurens templomainak -, és otthon sem fog rájönni az ember, hogy bizony a megvett cuccok harmada olyan szar, hogy mehet egyből a szemétbe.

Két férfias dolog

Vannak olyan nyilvánvaló dolgok, amikre az ember nem kérdez rá. Persze vannak olyan nyilvánvaló dolgok is, amiket egy ember nem tesz meg. Például nem kér egy ízletes és nem utolsó sorban divatos Mojito koktélt a Buddy Guy koncerten… Én most utánagondolok – honnan ered a whiskey és a blues misztikus párosa?

A válasz megtalálásához rengeteget kell visszamenni az időben, de talán nem egészen az ókori Babilonig, ahonnan a szeszfőzés kultúrája származik. A lepárlás Európában a mórok segítségével honosult meg, majd kénytelenek vagyunk az egyháznak megköszönni, hogy missziói során eljuttatta a technológiát a Brit-szigetekre, körülbelül a 6-7. században időszámításunk után.

Ezek után viszonylag sokat kellett várni egészen az 1400-as évekig, míg írásos feljegyzésekben megemlítésre kerül az „élet vize”, vagyis a mai whiskey, ahogyan Amerikában írják, de ha az ital bölcsőjének, azaz Skócia és Írország kultúrájának megfelelően írnánk, whisky-t betűznénk.

A képhez nem szükséges hosszas kommentár. Király Marcinak még bábu formájában sem lehet ellenállni, a szerencsés hölgy arckifejezése pedig földöntúli kéjről tanúskodik...

A steak a húsok királya, amelyhez fogható tökéletes ízt csak nagyon nehezen lehet produkálni. Megbízhatóan jelzi egy ország gasztronómiai kulturáltságának fokát, hogy mennyire könnyen lehet jó steakhez jutni. Mert bár viszonylag kevés helyen lehet a sarki hentesnél kobe bélszínt venni, hazánk szegényes viszonyai között különleges tájékozottság is kell ahhoz, hogy ne valami száraz és rágós felsál kerüljön az ember asztalára.

Ha enni akarsz valamit, a legtöbbször két lehetőség áll rendelkezésedre: elmész egy étterembe vagy megcsinálod magadnak. Az előbbi lehetőség örök hátránya, hogy drága, ami fokozottan igaz a steakek esetében. Étteremben nem fogsz jó steaket kapni 5000 forint alatt. Sőt, jó steaket egyáltalán nem fogsz kapni, amennyiben nem fogadod meg blogunk tanácsait.

20. Fekete hattyú (Black Swan, 2010)

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni – mondja a népdal, és milyen igaza van. Listánk legújabb filmje, amelyben Natalie Portman tényleg tökéleteset alakít, azzal a többlettel, hogy ő maga is pont olyannak tűnik (vagy inkább csak tűnt), mint a filmben eljátszott Nina. Kitűnő pszichés történések a háttérben, áthallások a Hattyúk tavára, és Mila Kunis, aki maga a tökély.

19. Amerikai szépség (American Beauty, 1999) 

A mesterkélt és kisstílű kertvárosi élet legjobb kritikája, amelyben (és nem csak itt) Kevin Spacey olyat alakít, amilyet kevesen tudnak. A nyomasztó felelősség, az elfojtott homoszexualitás és a szexi kiscsajok problémakörének végigjárása mellett a film erényei közé tartozik a kiút felvillantása is, meg persze a nagyszerű főcímdal.

Amikor az ember közelről a kamerába néz, feltárul igaz személyisége. Ketten vannak, az arc és a kamera. Epikus harc ez, amely az idők végezetéig fog tartani.

Begerjedtél? Beszartál? Behaltál? Szavazz a kedvencedre Facebookon!