Nehéz A Konyháról klasszikus értelemben vett étteremkritikát írni, mert a többi (magyarországi) étteremtől éppen az különbözteti meg, hogy itt nincsen étlap. Pontosabban van, de az a levesekre, előételekre és a desszertekre korlátozódik. A főételnél mindössze a húsok és halak felsorolását találjuk, fantáziánk pedig szabadon szárnyalhat a mártások, raguk, feltétek és elkészítési módok tekintetében. Aki viszont ilyen, szerénynek cseppet sem nevezhető nevet ad az éttermének, annak bizony főznie rettenetesen kell tudnia.
Az első meglepetés akkor éri a vendéget, amikor rájön: fantáziája vaskövetkezetességgel hagyja cserben, és kénytelen a pincér (vagy a gyakran kilátogató szakács) egyébként bőséggel osztott tanácsaira hagyatkozni. Ne ringassuk tehát magunkat tévhitbe, nagyjából úgyis azt fogjuk rendelni, amit a pincér ajánl nekünk, és ő nagyon is tudatosan fog minket az éppen készleten lévő ritkább gyümölcsök és társai felé terelgetni. Fontos, hogy olyan ételt rendeljünk, amit máskor nem vagy csak nagyon ritkán eszünk, hiszen főzőtudásban és kiváló alapanyagokban nincs hiány, a szakács tényleg szinte bármit meg tud csinálni.
Az étterem b
erendezése igen szerény, a benti térben van egy látványkonyha, de abból semmit nem lehet látni, hogy mi történik ott, hiszen az ember evés közben nagy eséllyel ül, így nem lát rá a magasabban fekvő részekre. Azért hangulatot valamit ad az étkezőnek, és legalább a mellékhelyiségek kifogástalanok.
A levesek nem tartoznak A Konyha kiemelkedő specialitásai közé, bár az elvárt szintet azért hozzák. Az előételeknél lehet kifejezetten jót választani, és a napi ajánlat is tud egészen finom lenni. Egy alkalommal sikerült egy remek jeges, fehérboros sárgadinnyekását kifogni, ami olyan különleges volt, hogy egy high-end étteremben is bőven megállná a helyét.
A főételeknél kifejezetten ajánlott alapanyag a gomba, amiből kimagasló minőséget tartanak raktáron, a házitésztájuk (papardelle) pedig szintén kiváló. A marha nem vált igazán be, a kacsamellből viszont olyan remek ragut készítettek, hogy hónapokig érzi utána az ember a szájában az ízt, ami nem lebecsülendő teljesítmény. A halaik szintén kiválóak, csak azt sajnálja az ember, hogy nem tud egyszerre mindent megenni.
A desszerteknél igen egyszerű a választás: legalább egyszer ki kell próbálni a hely specialitását, a vegyes csokis cuccot, utána pedig lehet bátran mást is rendelni, bár nagyon nem érdemes.
A pincérekkel kapcsolatban a hely a végletek pártján áll: a kövér szemüveges pofa egész egyszerűen elviselhetetlen, a modoros és okoskodó pincérek mintapéldánya, aki meg van győződve arról, hogy negédes körbeugrálása a szakma csúcsát jelenti, holott pont az ellenkezője az igaz. A nem kövér szemüveges férfi (Ottónak, a főszakácsnak és tulajnak a fia) viszont kifogástalanul udvarias, kifejezetten ért az ételekhez, és nagy segítségre van a rendelésben. Üljünk tehát a benti résznél balra, ott nagyobb esélyünk van rá, hogy a kövér látványát csak a szemünk sarkából kell elviselnünk az este folyamán.
Az étterem árai nem kifejezetten drágák, fejenként ötezer forintból három fogást az étlap árainak gyakori nézegetése nélkül is el lehet fogyasztani. A jobb belvárosi éttermek is ezeken (vagy kicsit magasabb) az árakon dolgoznak, tehát ár/érték arányban a hely teljes mértékben rendben van. A helyszín (II. kerület Mikoviny u.) viszont kifejezetten kiesik a város vérkeringéséből, így vendégből sosincs túl sok, és asztalt is mindig lehet aznap foglalni.
Azt a poént pedig sosem hagyják ki, ha megdicséri az ember az ételt, hogy "de hát Ön mondta, hogy milyen legyen!", ez viszont akkor is érvényes, ha valamivel gyengébbet rendelünk, amire azonban jóval kevesebb esély van. Készüljünk fel, hogy nagyjából mit szeretnénk, és akkor tényleg finomat fogunk enni.
Összegzés: 8/10
