Kobrablog

Régóta közismert, hogy a tudatos vásárló nem a sarki közértben intézi a nagybevásárlásait. Az azonban kevésbé elterjedt tény, hogy a nagybevásárlásokért nem kell a városszéli Tescóba vagy más, hasonlóan zülött intézménybe elzarándokolni, hiszen erre van egy közelebbi és szinte minden szempontból alkalmasabb hely: az Aldi.

Az Aldi üzletfilozófiája elég egyszerű: (szinte) mindenből egyféle van, és az olcsó és jó. Igen, a teszkós párizsi biztosan olcsóbb egy kicsit, mint az aldis, de a minőségük össze sem hasonlítható. Az Aldi ráadásul így megkímél a létező legnagyobb időpocsékolástól: attól, amikor az ember áll a pult mellett, és azon agyal, hogy a nyolcféle mirelit kukoricából melyiket vegye. Egy fajta van, ha kukoricát akarsz enni, azt eszed, és kész. Az Aldi csak néhány dologból árul nem sajátmárkásat (pl. túrórudi, Haribo), a többiből viszont középkategória feletti minőséget hoz. Egy kis odafigyeléssel húsz perc alatt le lehet zavarni egy nagybevásárlást - hiszen az üzlet mérete a töredéke a kisebbségi komplexus konkurens templomainak -, és otthon sem fog rájönni az ember, hogy bizony a megvett cuccok harmada olyan szar, hogy mehet egyből a szemétbe.

A tudatos vásárló szereti a többfunkciós dolgokat, ezért reggeli- és édességvásárlásként gabonapelyhet vesz. A nugátos cucc nagyon jó, viszont rettenetesen addiktív, a többi Kellogg’s-utánzat pedig műfajának ritka, normális ízű tagjai közé tartoznak, amiknek még erős műanyag íze sincs, így 800 forintért kiváló vétel. A szemcsés tea egyaránt jól funkcionál édességként és teaként, bár az előbbi felhasználási módja jóval gyakoribb.

A pékség sem árul többnapos, megkeményedett kenyérsarkokat, itt a legjobb választás a friss ciabatta kétszáz forintért.

Az alkoholokkal vigyázni kell. Bármilyen jól is néz ki, kétezer forintot nem ér meg az előre összekevert koktél-alapanyag. A sörökből egyedül az Aldiban Kühles Blondes álnév alatt futó Ottakringer jöhet szóba, bár 170-ért egy 0,33-as palack elég drága. Viszont legalább jó, és máshol elég nehezen lehet itthon rendes Ottakringert találni.

A gyümölcsök elég változó minőségűek, általánosságban igaz, hogy a csak néha kapható gyümölcsökkel (szeder és társai) vigyázni kell. Az okos ember úgyis a zöldségesnél veszi meg ezeket a dolgokat, itt tehát nem kell sok időt eltölteni.

A túra legfontosabb része a mirelit-pultnál jön el. Ekkor dől el, hogy az elkövetkezendő hetekben jó vagy rossz vacsorákat fogunk-e enni. Mert azt csak a legnaivabbak gondolhatják, hogy munka után majd neki fognak állni esténként a főzésnek. Leértékelt árut itt csak akkor vegyünk, ha még aznap megesszük, különben – függetlenül attól, hogy mi van ráírva – zöld és sárga húsokkal fogunk a hűtőnkben találkozni! A legjobb vétel a nyers húsoknál a 400 grammos szűzpecsenye 850-ért, amit ötfelé vágva, sózva és borsozva (esetleg dijoni mustárba forgatva), majd kisütve remek steak-utánzatot készíthetünk. Vegyünk még csirkemellet is, abból mindenki tud normálisat főzni. A félkész kajáknál ne hagyjuk megvezetni magunkat: ezeket általában elég bedobni a mikróba 5 percre, és közel olyan minőségűek lesznek, mint ha olajban sütöttük volna ki őket. Itt vegyünk halrudacskákat (ebből szokatlan módon kétféle van, az olcsóbb jobb), valamint sok csirkenuggetset vagy csirkecsíkokat. Ezek lesznek a mirelitzöldségekkel (leginkább kukoricával) kombinálva a legjobb barátaink, amikor a munkából fáradtan hazaérkezünk.

Nagyon fontos, hogy alkalmanként legalább öt funghi pizzát vegyünk, darabonként 185(!) forintért, mert ilyet kell enni, ha az embernek már tényleg semmit sincs ereje főzni, de valamit enni kell, vagy az esti sörözés előtt muszáj gyorsan kajálni, különben csúnya vége lesz a napnak. Amit a hűtőben talál az ember, azt nyugodtan rádobhatja, a legjobb, ha sajtot rakunk még rá mikrózás (türelmesebbeknek sütés) előtt.

Szószokból szintén nem túl széles a választék, de ez pont jó arra, hogy ne bizonytalanodjunk el: a tésztára egy alap paradicsomos szósz pont megfelelő lesz, a csirkére pedig valamelyik currys, lehetőleg ananász nélkül. Vegyünk még piros pestót is, az jó lesz tésztára és húsra is.

Sajnos az Aldi még nem fejlődött odáig, hogy zöld (enyhe) vizet is tartsanak, de 45-ért a szénsavas víz is megéri. A múlt furcsa feldolgozásaként a németek Moser Roth-nak nevezték el az egyébként ehető csokijaikat. A mosogatógépbe való tabletta pont olyan (csak olcsóbb), mint a többi, viszont ne vegyünk aldis öblítőt, hacsak nem akarunk másnapos csöves szagot kölcsönözni a ruháinknak. A pultnál hanyagoljuk a Haribo termékcsalád kisdobozos, igen rossz ízű édességeit.

Az Aldinál valamilyen csodálatos módszerrel a pénztárosokat arra is rávették, hogy gyorsan dolgozzanak, a kezük úgy pörög, amikor lehúzzák az árukat, hogy még a vevő érzi rosszul magát, mert a pénztárcáját sem vette elő, amikor már fizetnie kéne. És nem vágnak fejeket, hogy a rosszindulatú vevő pont az ő sorukba állt, amikor nekik éppen látványosan nincsen kedvük dolgozni.

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy az Aldiban olcsón jót lehet kapni. Ráadásul ami rossz, arról ez a legtöbbször már messziről látszik. Lassan attól való (egyébként jogos) félelmünket is levetkőzhetjük, hogy egy boltban folyton át akarnak vágni, mert itt az ár és az érték szinte mindig arányban áll. Ingyen lehet parkolni, és egyre több üzletük nyílik a belvárosban. Járjunk tehát ide, ha jót akarunk magunknak, valamint ha tenni akarunk egy jobb, kapitalista jövőért!