Teljesen megértem a cím elolvasása utáni meglepettséget, hiszen a legutóbbi cikkel még bőven a képzelt párkapcsolat elején jártunk. Ha jól emlékszem két éve írhattam a sorozat elejét és most úgy döntöttem azzal a feltételezéssel térek vissza, hogy időközben mindenki megtalálta az igazit. Remélhetőleg az általam interpretált és bemutatott kognitív programok ismerete inkább segítség, mint a kétely idegesítő belső kis hangja volt – a féltékenység ugyanis ilyen lesz!
A féltékenység valószínűleg az egyik legkellemetlenebb és legősibb érzés. Bizonyára nem az ember az egyetlen az állatvilágban, aki képes ennek a bonyolult és összetett érzelemnek az átélésére. Míg az emberszabásúaknál a féltékenység inkább a szaporodási sikerre van kiélezve, az emberhez más szempontból nagyon közel álló kutyák inkább a figyelem és más szociális indokból harapják fenékbe a gazdájuk új barátnőjét.
Az ember fejében a féltékenység mindkét komponense megtalálható. Ha visszamegyünk a neodarwinista evolúció alapjaihoz, a replikátor elmélet szerint az embert a génjei azért hozták létre, hogy hatékonyan örökíthesse tovább azokat. Ha (a nők miatt) hosszú idő alatt, nehezen, nagy költségek árán (ez utóbbi általában inkább a férfiakat terheli) végre összejöttünk a párunkkal az utódnemzés rejtett, ki nem mondott, sőt gyakran magunknak sem megfogalmazott céljával, érthető módon zokon vesszük, ha a másik fél tovább ra sem írja ki facebookra, hogy kapcsolatban van... hát még ha ennél többről van szó!
Egy érdekes kis kitérőben szeretném szemléltetni mennyi létjogosultsága van a féltékenységnek. Bereczkei Tamás a könyvében, a „Rejtett indítékok a párkapcsolatban”-ban (mely egyébként a cikk egyik fő forrása) felhívja a figyelmünk egy kutatás éredményére, melyben azt kérdezték az alanyoktól, hogy bevállalnának-e következmények nélküli (lebukás, betegség) kapcsolaton kívüli szexuális együttlétet egy másik féllel, aki ugyanolyan vonzó, mint jelenlegi partnere. A férfiak kb 45 míg a nők közel 17 százaléka válaszolt pozitívan. Amikor a kérdést annyiban módosították, hogy a másik fél vonzóbb, mint a partnerük az igennel válaszoló férfiak 12, a nők csupán 1 százalékkal nőttek.
A kísérlet felemásságát jól magyarázza a már korábban is hangsúlyozott tény, miszerint a férfiak azzal tudják maximalizálni szaporodási sikereiket, ha minél több nővel létesítenek szexuális kapcsolatot. Emelett a férfiak a nőknél sokkal magasabb szexuális változatosságot igényelnek, valamint kissebb önkorlátozást mutatnak e téren.
A férfiak udvarlásba befektetett energiája akkor térül meg, ha a nő tőlük esik teherbe, tovább örökítve ezzel a génjeiket. Míg a nők terhességgel, szoptatással és a nevelés oroszlánrészével járulnak hozzá a kapcsolathoz, csak akkor tekinthetik efajta tevékenységeken keresztül befeketett energiáikat megtérültnek, ha a férfi hosszú időn át fenntartja az támogatást mind erőforrások mind a nevelés tekintetében. Az állatvilágban egyébként az embernél egyedülállóan magas az apa részéről a szülői ráfordítás mértéke.
Ennek következtében a férfiak féltékenységének célpontja a nemi aktus, hiszen a nő minden egyes félrelépése csökkenti apaságának esélyét. A nők viszont sokkal fenyegetőbbnek tartják, ha a férfi nem testileg hanem érzelmileg kerül közel egy idegenhez, mert az a családtól való erőforrás megvonáshoz vezethet. Értelemszerűen a nők sem immunisak a férfiak alkalmi szexuális félrelépésére, mert ha azt védekezés nélkül teszik, egy esetleges „házasságon” kívüli utód is erőforrást von el a családtól. Ezen felül az archaikus időkben a tudósok feltevése szerint a gyermekek halandóságát nagyban befolyásolta az apa távolléte, hiánya.
A női nemnek bizonyos túlmisztifikált boszorkányos praktikákon kivül nem sok lehetősége van a férfiak szexuális csapongásainak korlátozására. Habár a modern technológia mindkét fél számára a múlt század kémregényéibe illő eszközöket ad, a férfiak a nőket korlázotó magatartása ősi múltra tekint vissza.
Már az emberszabásúaknál is kialakult a pár őrzése, elzárása mint stratégia a női promiszkuaitás megfékezésére. A gorillák szolgáltatják a legékesebb példát erre, hiszen a domináns hímek szó szerint kisajátítják a legfittebb nőstényeket és erőszakkal akadályozzák meg a félrelépésüket.
Az emberi nőstények adaptív reakciója az ilyesfajta elzárásra a rejtett ovuláció. Míg sok majomnál a nőstények termékenységi szakasza szemmel látható például a vörösre duzzadt nemi szervekből az embernél semmifajta külsőleg látható jele nincs annak, hogy a nő peteérésének időszakában van.
Ha visszagondolunk a történelemórákra vagy méginkább a mesékre, kosztümös vagy lovagos filmekre mindannyian megannyi módot tudunk felsorolni, hogyan birkózott meg az új kihívásokkal a kultúra. Az egyik legtöbbet megmosolygott eszköz, mellyel a hölgyeket szexuálisan elérhetetlenné tették, az erényöv. De az ilyen, mára már csak karikaturisztikusan ábrázolt módok mellett szerintem sajnálatos módon még sok dolog fennmaradt. Gondoljunk csak a keleti, iszlám kulturákra, ahol a nők a mai napig tetőtől talpig be vannak öltöztetve, hogy elrejtsék külsejüket az idegen férfiak elől. A törökök például előszeretettel korlátozzák a nők mozgásterét, és minden tevékenységüket uruk engedélyéhez kötik. Azonban mielőtt végső ítéletet mondanánk a nyugati elme számára elavult szokások felett, gondoljunk át pszichológusok által leírt és általam is bemutatott evolúciós gyökereit a jelenségnek.
Az ezotéria kedvelői előszeretettel sorolják a féltékenységet más tökéletesen megmagyarázható dologgal a női hatodik érzék jellegű misztikumok kategóriájába. Ám a kutatók mára már igen jól feltérképezték azokat az agyterületeket amik az érzelmeket, például a féltékenységet is létrehozzák. Az erre irányuló kutatások egyik meglepő eredménye, hogy a két nem agyában túlnyomórészt más agyterületeken aktiválódik a féltékenység.
A férfiak féltékenysége elsősorban az amygdala aktivitásához vezethető vissza. Ez az agyterület jelenlegi tudásunk szerint a negatív érzelmek (félelem, düh) létrehozásáért felelős. Az inzula a másik felelős terület, mely az amygdalához hasonlóan a negatív érzelmek (fájdalom) megélését teszi lehetővé.
A nők agyának a hátulsó-felső halántéklebenyi barázdája mutat nagy fokú aktivitást a féltékenység átélésekor, mely a megbízhatatlanság, csalás és társas normák megszegését követő negatív érzelmek területe.
Jóllehet csekély a különbség a két nem által érzett féltékenység mértékében, valamint előfordulási gyakoriságában, a válaszreakciók nagyban eltérnek. A férfiakon jellemzően düh és harag hatalmasodik el, a nők viszont fájdalmasan és szomorúan élik meg a helyzetet. Ez persze nem jelenti feltétlenül azt, hogy ne vernék szét a férjük motorját.
A két nem ezen felül a harmadik fél különböző tulajdonságaira van kiélezve. A férfiak domináns státuszukat féltik míg a nők kiemelten érzékenyek a másik fizikai szépségére.
Az eddigiek alapján már tiszta képet kapunk a féltékenység evolúciós gyökereiről, de ez még csak általános biológiai magyarázat az érzelmi jelenségre. A cikk folytatásában személyesebb tényezőkről gondolkozom az önkép és kultúra függvényében.
Bibliográfia:
Bereczkei T.: Evolúciós pszichológia (Osiris kiadó 2003)
Bereczkei T.: Rejtett indítékok a párkapcoslatban (Kulcslyuk kiadó 2012)
